7. rész

Elisabeth szemszöge:


2 nap telt el mióta elment a lányom.  Ezalatt a két nap alatt nagyon gyenge voltam, úgy éreztem mintha az összes erőm elhagyott volna. A lányom eltűnt és senki nem találja, ha valami baja esik azt soha nem bocsátom meg magamnak. Amióta eltűnt folyamatosan az erdőben kutatok utána, de semmi nyoma. Azóta csak az agyban fekszem és várom hogy haza jöjjön, kitakarózok és felveszem a köntösömet és az erkélyre lépek. Ahogy kiérek megérint a hideg téli levegő. Soha nem volt ilyen zord tél mint ami most van. Remélem biztonságban van valahol. Csak nézem a téli kopár tájat és hallgatom a szél fúvását. Bemegyek és a tükörhöz lépek, bele nézek és egy sápatt, fáradt arcú nő néz vissza rám. Szemeim alatt karikák és ráncok,bőröm hófehér akárcsak a hó. Arcomon fájdalom és gondterhelést ír ki. Csak állok ott és nézem ahogy egy egyszerű fehér hosszú ruhában állok a köppenyemben, hajam kiengedve és csak nézem fáradt tekintetemet. Majd kopognak az ajtón. A parancsnok lép be az utóbbi időben mindig mellettem volt soha nem hagyott magamra.
- Úrnőm. - hajolt meg. - Hírt hoztam a lányáról. - mondta halkan. Erre a mondatra ránéztem és ujra reményt fedeztem fel magamban hogy hazatér.
- Hol van? - kérdeztem izgatottan. 
- Két paraszt látták őt a közeli faluban, de nincs jól felség így nem mehet oda. - lépett felém amint látta hogy megkapaszkodok a székben. 
- Hol ez a két paraszt? - kérdem.
- Lent a trónteremben. - mondta. Minden erőmet össze szedtem és a parancsnokba kapaszkodva léptem ki a szobából. A folyosón sokan megbámúltak, de nem érdekelt csak a két paraszttal akartam beszélni. Mire leértem a hosszó lépcsőn ugy éreztem hogy ott végem van, de nem akartam feladni hisz a lányomról van szó. Lassan bevonultunk a terembe ahol a kép paraszt ott állt és vártak. A parancsnok a trónhoz segített és leültetett.
- Felség. - hajoltak meg.
- Mondjátok hogy mit tudtok róla. - hangom gyenge és rekedt volt.
- Az erdőn túli faluba láttuk utóljára ez tegnap volt, de lehet hogy tovabb állt és nem maradt ott. Viszon a helyiek azt beszélték ogy Alexanderhez készűl menni. - mondja az egyikk.
- Alexandernél nincs biztonságban se az erdőn túli világban. Azonnal vissza kell hozzátok mnielött Alexanderhez ér. Ha oda belép onnan már nem jut ki. - mondom a parancsnoknak.
- Mindent megteszünk hogy vissza hozzuk felség. - mondja a parancsnok. 
- Hozzák vissza a lányom. - mondom erőtlenűl. 
- Igen is úrnőm. - mondja és ezzel távozik is. 
- Nektek pedig köszönöm a segítséget, hálás vagyok érte. - nézek szemükbe. Majd felállok az egyik szolgálólány segítségével és eszembejut Anne a lányról. Soha nem fogom elfelejteni azt ahogy a szobájában találtam rá. A látvány vérfagyasztó volt. Minden csupa vér volt, anne pedig a földön hevert körülötte pedig vértócsa, a torkát pedig elvágták. Sétálunk fel a lépcsőn és érzem hogy az erőm kezd egy kicsit vissza térni és ez jó jel volt. Felértünk a szobámba és egyből lefeküdtem. 
- Szüksége van valamire felség. - kérdi félénken.
- Nem köszönöm elmehetsz. - mondom rá emelve a tekintetem. Meghajol és ezzel magamra hagy. Lejjebb csúszok az ágyon, nyakig betakarózok és lehunyom a szemem. Régi emlékekre gondolva mélly álomba szenderülök.

Másnap:


Éppen a birodalmamat nézem a térképen hogy eddig mit hóditottam meg és mit kell még meghódítsak. Az erő most már valamennyire vissza tért, de még nem az igazi érzem hogy valami közeleg ami vissahozza az erőmet és az energiámat is egyben. Úgy gondoltam hogy ideje kimennem a friss levegőre egy kicsit. Ementem a köppenyemért majd felvettem és megnéztem magamat. Sokkal jobban nézek ki az elmúlt napokhoz képest. Szemeim nem karikásak és egy kicsit simább lett az arcom is a ruha is egy kicsit javít az állapotomon és a nyakék is feldobja a ruhát, hajamat csak kifésűltem és egy tiarát raktam rá. Majd lassan elindultam a kapu felé. Lassan odértem, de ahogy kinyitottam az ajtót a lélegzetem elakadt.
- Sophie. - suttogtam halkan, majd mind a ketten a földre rotytunk. Ő a fájdalomtól és gyengeségtől míg én segítettem neki hogy ne a kemény földre essen hanem valamennyire rám. 
- Őrség. - kiabáltam. 
- Mitörtént veled? - kérdeztem.
- Ss..sajnálom anyám. - suttogja gyengén.
- Shh. Csak ne aludj el. - kérlrlem. 
- Őrség! Hol a pokolban vannak? - kiabálom idegesen.
- Felség. - hajolnak meg.
- Azonnal vigyék a szobájába és hívják az orvost. - mondom idegesen. Ezzel el is mennek. Közben elindulok a parancsnokért akit érdekes módon nem találok, de ekkor kinyílik az ajtó és belép rajta. 
- Felség. Mi történt itt? Ugye nem esett bántódása? Mi ez a rengeteg vér? - kérdi aggonódalommal és kissé idegesen. 
- Sophie haza tért, fennt van a szobájában és ápolják. Egyenlőre én se tudok semmit, nagyon rossz állapotban van. - mondom neki.
- Öltözzön át, addig én oda megyek. - és ezzel felszaladt. Én is gyorsan felmentem és előkerestem egy egyszerű ruhát azt gyorsan lecseréltem és már futottam is a lányom szobája felé.
Amint beérek égyből az ágyához megyek.
- Lehet már tudni hogy mitörtént vagy hogy mi sebesítette meg? - kérdem.
- Nos...felség csak annyit mondhatok hogy egy íj sebesítette meg, szerencsérje volt hogy időben hívtak. Rengeteg vért vesztett, kicsi az esélye hogy túl élje. De ha az éjszakát túlélte akkor már nincs veszélyben. Ennél többet nem tudok mondani felség. - mondja a doktor.
- Köszönöm. - mondom.
- Holnap reggel vissza jövök. - meghajol majd távozik.
- Óhajt valamit felség? - kérdi a parancsnok.
- Kettőzze meg az örséget mindenhol. - mondom idegesen. - Mindenki hagyja el a szobát és senki ne zavarjon reggelig. - mondom. A parancsomra mindenki távozik és csak ketten maradtunk. Bőre oly fehér mint a hó, ajkai pirosak, haja csak ugy eltrül a párnán. Kétség kívűl gyönyörű. Levettem a cipőm, megkerűltem az ágyát majd befeküdtem mellé az ágyba és közelebb vontam magamhoz.
- Sajnálom. - suttogom. Majd megfogtam a kezét és szép lassan álomba merültem.