6. rész

Sophe szemszöge:




2 napja vagyok bezárva a szobámba és anyám egyre őrűltebb. Lassan elveszti a fejét, ki kell szabaduljak és Alexander bácsikámhoz mennem, ott biztonságban lehetek. Már messzíről hallom a cipőjének kopogását, ilyenkor elfog egy érzés hogy bántani fog vagy valami hasonló dolgot fog tenni velem. Hirtelen kinyílik az ajtó és belép rajta. Még mindig olyan gyönyörű mint volt bőre feszes és tiszta egy ránc se borítja, sokkal fiatalabb mint régen.
- Ma este velem fogsz vacsorázni, tudom hogy nem szokásom ilyet csinálni, de komolyan el kell beszélgessek veled és arra gondoltam hogy egy közös vagyoránál megoldható lehetne. - mondja és kiváncsian fürkészi az arcom, felhúzott szemöldökkel.
- Öhm...rendben - mondom zavartan.
- Rendben akkor várlak. - és ezzel kiment. Ez nagyon különös volt ilyet még sose csinál az utobbi évben mindig megbüntetett vagy bezárt a szobámba vagy a toronyba. Ezekkel a gondolatokkal mentem fürdeni a szobalányok addig kikészítették a ruhámat és a tiarámat és egy nyakláncot. Miközben fürödtem vissza gondoltam arra hogy én mért is kerestem fel Alexander bácsikámat. Elmesélt mindent anyámmal kapcsolatban hogy milyen volt a gyerekkoruk és hasonlók. És ő tudta hogy egyszer ez befog következni ezért aznap éjjel azért támadtak meg minket hogy megöljék őt, hogy ez ne következzen be mert akkor megállíthatalan lesz az erejével amit kapott. Ez bekövetkezett, fél mindenki hogy mi fog történni. Amikor megölte volna őt akor felnevelt volna minket mint a saját gyermekeit, meg akart óvni minket ettől, ezért akarok elmenni innan hozzá mert ott biztonságba lennék. A gondolat menetemet egy komogás zavarta meg.
- Kisasszon minden rendben? A királynő már várja önt. - mondta a szobalány.
- Máris megyek. - mondom és kiszállok. A szobába megyek ahol leülök a tükör elé és kifésülőm a hajamat majd felkontyolom, ezután megtörlöm magam és felveszem a ruhám majd rárakom a fejemre a tiarát. Majd elindultam lefele. Ahogy haladtam a folyosókon és a lépcsőn mindenki sajnálkova tekintetett rám nem tudtam mi az oka, de előbb utóbb megfogom tudni. Amint beértem a terembe anyám már ott ült és várt.
- Nem szertem amikor megvárakoztatnak. - szólt mogorván, majd intett a szakácsoknak hogy tálalhatnak.
- Bocsásson meg, amiért megvárakoztattam. - hajoltam meg elötte és a helyemre mentem. Amikor leűltem jobban megnéztem őt, bőre még most is tiszta és feszes, Egy ezüst ruhában volt amiben még fiatalabbnak nézett ki, egyszerűen gyönyörű volt.
- Nos, miről szerettél volna beszélni?! - kérdezem és felnézek rá. 
- Szeretnék arrol beszélni hogy kicsit elvetettem a sulykot, csak féltelek hiszen a lányom vagy. Tudom sokszor büntetlek, de csak azért hogy tud mi a helyes út. - néz rám.
- Anyám szeretnélek megkérni hogy taníts meg rá hogy hogyan viselkedjek az emberekkel ha majd uralkodni fogok. - nézek szemébe és vártam a reakcióját. Hirtelen felált és járkálni kezdett amit nem tudtam mire vélni. - Rosszat mondtam volna? - kérdeztem.
- Igen. - suttog idegesen.
- Még is mit? - kérdem. Majd megáll és rémemeli tekintetét ami izzik a dühtől.
- Mégis hogy mered feltételezni hogy majd te uralkodsz? - kiabálja a szavakat. Amit nem értek hisz ha meghal én fogok uralkodni.
- Ugy hogy amikor te majd meghalsz akkor én fogok uralkodni. Én vagyok a hercegnő. Én vagyok a királynő lánya, engem fog illetni a trón. - mondom már majdenm kiabálva. Soha nem beszéltem igy vele még, de ideje megtudnia hogy az uralkodása nem lesz örök. Hirtelen felnevet amit nem éertek.
- Édesem, mindig én fogok uralkodni ezt ne felejtsd el. - lép elém. - Elfelejtetted hogy én soha nem halok meg? Te soha nem fogsz uralkodni itt, ha csak valami csoda folytán nem ölsz meg amit kötve hiszek. - néz szemembe.
- Azt mondtad régen hogy ha találok magamnak egy férjet én fogok uralkodni valahol. - állok fel.
- Igen tudom, de az régen volt és sok minden változott. - mondja.
- Én nem ezt az anyámat ismertem meg kislány koromban. Ő mindig kedves volt és mindenkinek segített. Az uralkodásod mérgező és a természet vele együtt halt meg. Régen pompázott itt minden és a természet is. Néztél egyálltalán körül hogy mi lett az uralkodásod alatt? Minden meghallt. Minden. - fátyolos tekintettel kiabálok vele és csak az utólsó szavakat suttogom neki. De csak járkál fel-alá idegesen.
- Elég. - kiabálja és megáll közben. 
- Nem elég. - mondom, majd lehull az első könnycseppem.
- Hallgass, mindent megtettem azért hogy felneveljelek mindent, de neked ez sem elég. Tünj el a szemem elől és ne is lássalak ameddig nem hívlak. - kiabálja és közben a szemei izzik a dühtől. Én csak állok ott, mozdulni nem bírok. A mellkhasom szorítani kezdett és éreztem hogy most vesztettem el az anyámat. Ő még mindig járált majd észrevette hogy nem mozdulok. 
- Tünés. - kiabálta. Majd fogtam magam és kirohantam csak futottam, de nem a szobám felé egyenesen a sötét erdőbe. Kifelé menet a vörös vöppenyem felveszem és abban futok tovább. Hallottam  alovak patájának a dobogását és a kabálasoktat ezért gyorsabban kezdetm el futni. Találtam egy kis ösvényt és azon kezdtem el futni tovább, hátra néztem és egyre csak közeledtek. Egykis tisztásra érkeztem de nem álltam meg csak futottam egyenesen be a sötét erdőbe. Azaz erdő tele van veszéllyel de nem volt más választásom. Amint beértem futottam még egy darabig majd megálltam, Csönd volt, nagy volt  a csönd. Hirtelen abbamaradt a lovak futása már csak a kiabálásokat lehetett hallani de azt se tisztán. Elhatároztam hogy elmegyek Alexander bácsikámhoz ott biztonságban leszek. Kalandos út vár rám az egyszer biztos.


Elisabeth szemszöge:

Idegesen járkáltam a tűz körül és vártam a parancsnokot. Hallottam a lépteit, de nem álltam meg csak járkáltam.
- Úrnőm. - hajolt meg.
- Nos megtalálták? - kérdezem.
- Igen, de meglépett előlünk. - mondja lehajtott fejjel.
-  Csupán egyedtel dolgot kértem tőled, de még azt se tudtad teljesíteni...Hogy hagyhattad hogy kicsússzon az apró ujjaid közül? Ha eljut Alexanderhez akkor megszerzi a trónt. Megesküdtél hogy megvédesz! Így most már senkiben nem tudok megbízni...Hol van a lány? - kiabálok .
- Be ment a sötét erdőbe felség. - mondja. 
- Hagytad hogy bemenjen oda? A sötét erdőben nincs hatalmam. - kiabálok még mindig. - Keresned kell egy olyan embert aki már járt ott és elhozza nekem élve. - nézek szemébe.
- Igen is felség. - mondja és intek a fejemmel hogy elmehet, meghajol és kisiet. Éreztem hogy gyenge leszek ezéert leültem a székbe és behúnytam a szemem hátha jobb lesz. Nem lett jobb, ezért hivattam egy őrt hogy menyjen fel a toronyba és hozza ide az egyik leányt. Odaléptem a tükörhöz és észre vettem hogy az arcom más lett, öreg lett. Léptek zajára lettem figyelmes, de nem fordultam meg megvártam amíg belépnek.
- Felség, meghoztam. - mondja a parancsnok. Megfordulok és meglátom a kezében tartott lányt. Megkell hagyni hogy szép volt, de nem sokáig. Elkezdtem felé menni és megálltam elötte. Felemeltem a zezem és a nyakára raktam, felemeltem és a fiatalságát elvettem, tőle. Amikor láttam hogy megöregedett és elengedtem a nyakát így a földre esett. Mélyen vettem a levegőt és egyre jobban éreztem magam. A türőr elé léptem és megláttam a fiatalos arcomat amit már nem borít ránc. Soha nem akarok megörgedni, de úgy érzem hogy fogy az erőm és ezt minél elöbb ki akarm deríteni hogy mért. 

Sophe ruhája

Elisabeth ruhája

Sophe tiara

5. rész

Sophe szemszöge:

Éppen a ruhámat igazgattam meg a hajamat csináltam amikor a parancsnok berontott. És innen tudtam hogy anyám rájött hogy William itt senkinek a hozzá tartozója. Hanem másé aki messze van innen.
- Kisasszony, velem kell jönnie. - mondta a parancsnok hivatalosan.
Amint kiértem megpróbáltam elszökni de nem számítottam az őrökre kinnt, ezért ahogy meglátták ahogy futok gyorsan elkaptak és ugy vittek anyámhoz, mikozben kiabáltam velük, de egy cseppet sem érdekelte őket. Ahogy közeledtünk a trónterem felé félni kezdtem. Senki nem tudja milyen hatalma van a királynőnek azaz az anyámnak. Az erejét ő sem tudja hogy van de akkoriban jó dolgokra használta vagy egyálltalán nem használta, de amikor megtudta hogy ezt rossz dolgokra is tudja használni akkor kezdtünk el félni. Legyőzhetetlen volt, az összes királyság nem mert szembe szállni vele, senki és semmi nem tudta legyőzni ereje akkora volt. Beértünk a trónterembe és az őrök a trón elé ejtettek.
- Tudod azt utálom a legjobban amikor valaki hazudik főleg a lányom. - mondja kiabálva az utólso szót kiabálva.
- Anyám kérlek én csak... - kezdtem volna magyarázkodni de közbe vágott.
- Te csak mi, egy árulót hoztál az otthonunkba,  felségárulás ez, ezért büntetés járna. - kiabálta.
- Anyám...kérlek... - kezdtem megint, de ekkor nyílt az ajtó. Látszott rajta hogy próbál menekülni.
- Áh...köszönjük William, hogy te is csatlakoztál. - mondja gúnyosan.
- A konyhán át próbált szökni felség. - mondta a parancsnok. És ledobta a földre mellém.
- Mégis ki vagy te? - lépett felé. Csönd volt. - Hát akkor válasszuk az én módszerem. - nézett szemébe.
- Anyám ne. - kiabáltam.
- Hallgass, vigyétek vissza a szobába és addig nem jöhetsz ki míg azt nem mondom. - Dühös volt, így hát engedelmeskedtem és mentem az őrökkel.
- Te pedig most megtapasztalhatod  milyen az amikor mások otthonába betörsz hivatlanul. és gondolom valamit csinált mert Will fel szisszent. De nem néztem vissza, nem szabadott csak előre mentem. Így már nem hallottam amit anyám mondott csak Will kiabálását. Muszály volt visszanéznem, de bár ne tettem volna. Will a földön feködt és ordított a fájdalomtól és anyám ezt élvezte mert mosolyogva űlt és csak nézte őt ahogy szenved, vissza akartam menni segíteni neki de nem tehettem. Vissza mentem a szobámba és bezártak, azthiszem egy darabig itt leszek. 



Elisabeth szemszöge:



- Nos...elárulod végre hogy ki vagy. - álltam fel és léptem felé.
- Soha. - vágta rá zihálva.
- Legyen. - mondtam majd felemeltem a torkánál fogva és úgy néztem szemébe.
- Mégegyszer megkérdezem...ki küldött? - kiabáltam.
- Alexander az apám, ő küldött ide. - mondhója fuldokolva. Amint meghallom leejtem Willt.
- Hogy ki? - suttogom magamelé nézve. De nem válaszol. - Őrök, vigyétek a tömlőcbe, addig én ellátogatok szeretett bátyámhoz. Ha jól tudom ma van a húgod születésnapja, és nem is hívtatok meg rá. Ejnye William apád nem tanított meg hogy a rokonokat megkell hívni. - és azzal otthagytam őt.
Felmentem a szobámba hogy egy másik ruhát vegyek át. Szőke hajamat kibontottam és hagytam ad omoljon a vállamra, fogtam egy fésűt és végig szántottam gyorsan rajta. Amikor végeztem felvettem a ruhám majd a koronám. és felmentem a toronyba. Amikor felértem a toronyba toronyba az ablakpárkányba mentem és vártam a hollókra, majd azok elvisznek oda. Nem telt el fél perc és a kapunál voltam. Amint az őrök megláttak rohantak a "királyhoz". Nem zavartattam magam és lépkedtem fel a lépcsőn egyenesen a terembe ahol voltak. Nagy volt a csend túl nagy volt, amint elértem az ajtóhoz a kezemmel intettem egyet és az kivágódott. Ahogy kivágódott az ajtó a szél eloltotta a gyertyátak amik bennt égtek és beléptem.
- Meglepetés. - mondtam mosolyogva. Az összes ember elnémult és csak néztek amint beérek és lépkedek a "királyhoz". 
- Te hogy kerűlsz ide. - kérdezte Alexander azaz a bátyám.
- A kislányod születésnapjára jöttem, amire elfelejtettetek meghívni tudtommal családtag vagyok. - nézek ártatlanul végig a társaságon.
- Remálem nem sértettünk meg ezzel fenség! - mondja a felesége Kathrina.
- Oh..ugyanmár dehogy is, csak a környéken jártam, éppen hazafelé tartottam és gondoltam benézek és megajándékozom a kis hercegnőt. - nevetek majd a leányra nézek mosolyogva.
- Nem, hogymerészelsz idejönni és megzavarni minket? - von kérdőre Alexander és közben kiabál.
- Alex. - szól rá Kath.
- Nem, semmi baj csak egy mondandóm van számodra kedves bátyám. - fordulok hozzá.
- Nem, menj el innen és vissza se gyere többet. - kiabál még mindig.
- Tán elfelejtetted hogy mit tettél a családommal. - kiabáltam ezzel mindenkit meglepve főleg Katherinat.
- Hogy mi? Mit tetteél Alex? - vonja kérdőre.
- Oh..ők nem is tudják. - egy gonosz mosoly suhan át arcomon.
- Elisabeth... - kérlel.
- Nem, hallgass...megölted a fiamat és a férjemet aki tiszta szívből szeretett, elfogadott annak amilyen vagyok...de te elvetted őket tőlem és ezt megfogom bosszúlni. Könyörögni fogsz a halálodért. - kiabálom a szavakat majd a végére már csak suttogok úgy hogy csak Alexander hallja.
- Tünj innen el, most. - kiabál.
- Igaz ez? - kérdi Kathrina. 
- Igaz. - mondja halkan. 
- Vigyázz magaddal Alex, legfőkképpen a családodra és a népedre. - mondom neki mosolyogva.
- Őrök, fogják el. - kiabál. Egy legyintéssel becsapom az ajtót és Alexhez fordulok.
- Ha élve akarod látni a fiadat akkor lemondasz címedrő és örök életed végéig a legsötétebb és legméllyebb börtönben fogsz meghallni. Ha nem, legközelebb csak a holltastét fogod látni.
Amikor az utólsó telihold lemegy az égről a fiad meghal és mindenki akit szerettél. Van 5 napod gondolkodni ha döntöttél gyere a kastélyomba, de ha nem jössz te leszel a felelős mindenkinek a haláláért. - kiabálom a szavakat és mire mondana valamit én már eltüntrm. A tornyomban állok és nézek ki, ameddig szem ellát azaz én birodalmam, sokat űzdöttem érte. És nem hagyon olyan könnyen veszni.

4. rész

Elisabeth szemszöge:

3 évvel késöbb.

Nos hol is kezdjem talán ott hogy a nyári kastélyunkba mentünk és a régit ott hagytuk, túl sok volt az emlék. Ezért felvetettem hogy költözzünk át a nyárni kastélyunkba, a tanács bele egyezett és a többieknek sincs ellenére. Az ottani kastélynál sokkal több az őr a szolgáló és a szobalányok, inasok.
Sokkal jobban figyelnek a biztonságra és eddig minden rendben. Alexanderről egyenlőre nincs semmi hír. Viszont én uralkodok egyedül a királyságban ameddig Sophe nem talál valakit magának, megbeszéltük hogy szerelemből fog házasodni és a tanács is bele egyezett hogy így legyen. Sophe most már nagyobb és szebb lett. Én viszont teljesen megváltoztam, sokkal akaratosabb lettem, parancsolgatósabb, követelőzöbb egyszóval teljesen az ellentéte vagyok annak aki voltam, de azt mondják hogy ez nem jelent gondod ugyan is határozottnak kell lennem mindenkivel nem kivételezhetek senkivel. Az öltözékem is megváltozott ezáltal a koronáim is. Nagyobbak voltak a koronáim mint amik voltak, de tetszettek. A ruháim is egyszerűbbek voltak nem az a habos-babos, hanem csak egyszerűen leomlott a földre. Sokak szerint én lettem a gonosz királyné ami valjuk be egy kicsit igaz. De eddig minden rendben. Éppen egy délutáni sétához készülök éppen az idő csodás kinnt igaz hogy a felhő kissé borus, de így szép. A ruhám egyszerű és fekete semmi cicoma, fodor cagy csipke a háta kivágott ezzel felfedte hófehér bőrömet. A hajkoronámat felfogtam egy egyszerű kontyba és ráhelyeztem a koronám. Amint készlettem az egész alakos tükörhöz léptem, belenéztem és egy megtört királynét láttam aki a sötétségben maradt. Végig simítottam a ruhán és elindultam az ajtófelé, amint kiléptem megfagyott a levegő körülöttem, volt egy selytésem hogy miért ezért csak elfordultam jobbra és lassan elkezdtem sétálni a lépcsőig közben tanulmányoztam a festményeket hogy kit ábrázol vagy éppen mit ábrázol, ahogy elértem a lépcsőig a kezemet ráraktam a korlátra és elindultam lefele lassan, a levegő továbbra is fagyos volt akik mellett elmentem csak annyit mondtak hogy Felség, a szemembe nem mernek nézni mert igazából én se tudom egyszerűen félnek tőlem. Leértem a lépcső aljába majd áthaladok a tróntermen ami szokatlan volt számomra hogy mindenki nagyon csendes volt, de amint kiértem megálltam az ajtóban és csak álltam ott becsukott szemmel és szippantottam egyet a levegőből és hagytam ahogy a tüdőmet átjárja a levegő. Kinyitom a szemem és látom hogy a távolban egy lány és egy fiú üldögél a fűben ezért elinultam feléjük. Közben szemügyre tudtam venni a kertet is, magas bokrok fák, zöld fű, padok és szobrok. Régen azt mondtam volna hogy elkelne némi virár ide meg oda, de most valahogy tökéletes ez így. Amikor kellő távolságra értem tőlük észre vettem hogy Sophe az és egy számomra ismeretlen fiú. A fiú magas, haja szőkés barna, kék szemei csillognak akár hányszor ránéz a lányomra. Ezen elmosolyodtam, végre lehet talált valakit magának, de lehet hogy csak barátok. Ahogy hallottam semleges témárol beszéltek, de ugy láttam hogy Sophe többetérez iránta mint egy barátságnál. Az ismeretlen fiú számomra inteligensnek tünt, kedvesnek, de mégsem éreztem azt hogy ő lenne a megfelelő számára ezért közbeléptem. Felfigyeltek a léptekre ezért gyorsan felálltak, ahogy bekanyarodtam a kis ösvénybe lányomnak egyből lefagyott a mosolya az arcáról, a fiú meg csak nézte a földet.
- Anyám, hogy találtál meg minket. - kissé dühösen mondta.
- Csak kijöttem sétálni és hangokat hallottam, gondoltam megnézem ki lehet az. - mosolyogtam rá. De a lányom cseppet sem mosolygott.
- Miért jöttél ide? - rakta karba a kezét és felhúzta a szemöldökét. 
- Semmi közöd hozzá hogy én miért jöttem ide ki, Be sem mutatsz a barátodnak? - húztam fel a szemöldököm és ugy néztem rá. Sophe egyből elpirult. 
- Anyám, ő itt egy barátom William Dover. - mondta.
- Felség, örülök hogy személyesen is megismehetem. - lép közelebb és kezet csókol miközben meghajol.
- Részemről az öröm. - mondom. - Esetleg a kastélyban dolgozol vagy van itt hozzátartozód? - húztam fel szemöldököm és kérdőn néztem rá.
- Öhm...apám a szakács itt a konyhán és gondoltam meglátogatom és bele ütköztem a lányába az út során. - hebegi zavartan. Furcsa, olyan ismerős.
- Értem. - mondom felhúzott szemöldökkel.
- Mi nem is tartunk fel tovább anyám. - mondja idegesen és zavartan Sophe.
- Helyes. - mondom.
- Felség. - hajol meg.
- William.
 Ezzel el is mennek. Nekem nagyon ismerős ez a fiú, mintha valahol láttam volna már. Az utamat folytattam a sorok között. Az erdő felé vttem az irányt kezd ködös lenni ilyenkor gyönyörű. De ha egy kicsit jobban megnézem valaki figyelt onnan. Amint megláttam hogy őt nézem elfutott.
- Őrök, foglyák el. - kiáltottam el magam. Az őrök utána futottak én meg mentem utánuk de csak lassan hisz tudtam hogy semmi esélye annak aki menekül. A selytésem be is igazolódott. Az őrök fogták míg az ember vergődött karjuk közt.
- Hozzátok ide. - mondom nyugodtan.
- Kérem felség én csak a parancsomat végzem. - esedezett.
- Hallgass. - kiabálom. - Mégis kinek a parancsát? - hajolok közelebb hozzá és egyik kezemmel közrefogom arcát.
- Alexander. - azonnal elengedtem az arcát.
- Jól hallottam hogy Alexander?! - hajolok közelebb és úgy mondom.
- Iigen. - mondja ilyedten.
- Akkor lesz egy üzenetem számára. - gúnyosan elmosolyodom és elkérem az őr egyik kardját.
- Ne, felség...kér.- a kardot legyintettem és a feje már a fűben hevert.
- A fejét vigyétek vissza neki és mondjátok meg neki hogy ez vár rá. - szólok a parancsnoknak
- Igen is felség. - és azzal el is megy egy küldöncel.
Én közben vissafelé mentem a kastélyba, és Alexanderen gondolkoztam. Majd erről beszélek a parancsnokkal hogy hogyan legyen tovább. Szívem szerint lemészárolnák mindenkit aki csak ott van, de inkabb hallgatok az eszemre sokkal okosabbak kell lennem mint amilyen ő. Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza. Utam a konyhába vezetett hogy megbizonyosodjak bizonyos William Dovernek az apjáról. De azonban valaki feltartott.
- Anyám. - kiáltott messziről Sophe. Szemforgatvan álltam meg és vártam amíg beér.
- Mitakarsz? - kérdeztem idegesen tőle.
- Miért mész a konyhába? - gyermeki ártatlansággal kérdezi, pedig nagyon jól tudja hogy mi dolgom van arra.
- Nem szeretem amikor feltartanak. - emelem fel a hangom hogy tudja hogy nem alkalmas ez most.
- De.. - hebegi zavartan és kezd pánikolni.
- Nincs semmi de, nem szeretem amikor feltartasz éppen akkor amikor fontos dolgom van. - még mindig kiabálok, rájöhetne arra hogy tudok arrol hogy valamit titkol előlem.
- Netán titkosz valamit?! - fordulok meg hevesen, és kiváncsian fürkészem arcát.
- Ne..nem anyám. - zavart volt és ez az ami elárulja.
- Helyes. - és ezzel tovább megyek nem törődve azzal hogy kiabál utánam. Amint a konyhához érek berontok.
- Van egy gyermek kinek neve William Dover, esetleg itt az apja? - nézek körül a döbbent tekintetek közt.
- Sajnáljuk felség, de nincsen ilyen emberünk itt. - mondja a fő szakács. Amint ezt megtudtam hogy nincs ilyen rohantam a trónterem felé. Útközben szoltam a parancsnoknak hogy egy bizonyos William Dovert hozzanak elém. Amint oda értem szoltam még egy őrnek hogy hozzák ide Sophet. Leültem a trónra és vártam. Nem telik el néhány perc és Sophe itt is volt. Felálltam és az ablakhoz mentem.
- Tudod azt utálom a legjobban amikor valaki hazudik főleg a lányom. - mondom kiabálva az utolsó szót.
- Anyam kérlek én csak.. - kezdte volna a magyarázkodást, de közbe vágtam.
- Te csak mi, egy árulót hoztál az otthonunkba, felség árulás ez, ezért büntetés járna. - kiabáltam.
-  Anyám...kérlek.. - kezdte megint de ekkor nyílt az ajtó.
- Áh, köszönjük William hogy te is csatlakoztál. - gúnyosan mosolygok rá.
- A konyhán át próbált szökni felség. - mondta a parancsnok.
-  Még is ki vagy te? - léptem felé. Csönd volt. - Hát akkor válasszuk az én módszerem. - nézek szemébe.
- Anyám ne. - kiabálta.
- Hallgass, vigyétek vissza a szobába és addig  nem jöhetsz ki amíg azt nem mondom. - dühös voltam, nagyon is az voltam.
- Te pedig most megtapasztalod milyen az amikor mások otthonába betörnek hivatlanul. - suttogtam és közben a szemébe néztem. Az ujjam végig húztam torkánál és ejtettem egy lehelletnyi vágást neki. 
- És akkor most kezdjük. - és leültem. 

   

3. rész

Elisabeth szemszöge:


Felharsogtak a trombiták az ajtó mögűl hogy megérkezett a királyi család, a kapuk kinyíltak és kisétáltunk az erkélyre, lent az emberek elcsendesűltek és várták hogy lemenjünk a hosszú lépcsőn. Szorosan kapaszkodtam férjem karjába mert féltem hogy elesek. Amint leértümk szétvált a tömeg és mindenki meghajolt amíg elmentünk elöttük, elértük a trónhelyünket, helyet foglaltunk és kezdetét vette a mulatság. Már mindenki itt volt kivéve egy valakit. Anne hiányzott már csak. De amint kimondtam a lánynak a nevét gondolatban, már be is sétált a terembe. Az emberek elhalkultak és mindenki ámulattal nézte a gyönyörű leányt. Anne megkezdet az első lépéseket majd a felénél megállt és meghajolt elöttünk, bólintottunk köszönés képp és a fiam kilépett a tömegből. Ámulattal nézte a lányt hogy milyen gyönyörű. Szokás szerint a herceg nyitja meg a bált és kell választania egy lányt, és én már tudtam hogy őt fogja választani. Ha tehetném Annet választanám neki de nem lehet.
Oda ért Annehoz és felkérte a táncra, oldalra néztem és néztem Ed arcát és csodák csodájára mosolygott pedig tudta hogy Anne az, de a nagyhercegnek nem tetszett és szóvá is tette ezt de nem nagyon törődött vele csak nézte hogy a két fiatal egymással szembe áll és mosolyognak. Felcsendűltek a hangszerek és kezdetét vette a táncnak. Én felálltam és a korláthoz mentem és onnan figyeltem a két fiatalt mosolyogva. Észre vettem hogy odakint tombol a vihar, de senki nem foglalkozott vele, mindenki a fiatal párt nézte. A zene elhallgatott és végelett a táncnak is az emberek tapsoltak és mosolyogtak, Ed odajött mellém.
- Szabad egy táncra kedvesem? - kérdezte és már húott is lefelé a lépcsőn.
- Igen, szabad. - néztem szemébe.
Ahogy leértünk mindenki meghajolt és a terem közepére vitt. Közelebb jött mélyen a szemébe néztem, majd magához húzott. A zene felcsendűlt és kezdetét vettük a táncnak. Ahogy táncoltunk csak mi ketten voltunk elfeledtük minden gondjainkat a körülöttünk levő embereket és csak mi ketten voltunk. A csodás pillanatot egy hatalmas menydörgés zavarta meg, páran megijedtek, ezért a zene is leállt. Valami készül oda kinnt. Egyszercsak egy őr ront be hogy megtámadtak minket. A nagy tömeg elkezdett pánikolni. Gyorsan megkerestem Edet.
- Vidd a gyerekeket biztos helyre. - mondta idegesen mélyen belenézve a szemembe.
- Nem akarlak itthagyni. - folytak végig a könnyeim az arcomon.
- Nem lesz semmi baj csak vidd a gyerekeket, ígérem vissza térek.
- Ígéred? - néztem fáyolos tekintettel szemébe.
- Ígérem. - ígérte meg.
- Szeretlek. - sírtam el magam.
-Én is szeretlek, menekülj és vissza se nézz. - mondta - Menj.- kiáltotta.
Amindt rámkiabált futottam is a gyerekekért, de nem találtam őket kezdtem nagyon félni, de egyszer csak meghallottam egy gyerek sírást azzonnal a nyomába eredtem. Egyre közelebb értem és megláttam Sophet aki egy sarokban sírt. Amint meglátott elkezdett sebesen futni felém.
- Minden rendben kincsem? - szoros ölelésemben kicsit megnyugodott.
- Azt mondták mindenkit megfognak ölni. - mormolta a nyakamba.
- Kicsoda? Ki mondta ezt neked? - néztem szemeibe.
- Alexander. - mondta.
Amint meghallottam ezt a nevet a futásnak eredtem a titkos helyre ahol biztos nem talál meg senki. Amint oda értem megfogtam a könyvet és kihúztam kinyílt az ajtó és lementünk  a lépcsőn. Mikor benyitottam láttam hogy a szakács a szobaláynok pár inas és sok mindenki itt van.
- Uristen fenség jól vannak. - kérdezte Martha az egyik szakácsunk.
- Igen jól, de ameddig nincs itt a férjem és a fiam nem leszek nyugodt. - mondtam idegesen.
Mindenki idegesen fel alá járkált hogy végre történjen valami, de hiába semmi nem történt. eltelt legalább 2 óra. Kintről lépteket hallottunk majd az ajtó kinyílt és a parancsnok lépett be.
- Fenség.- hajolt meg.
- Van valami hír? - kérdeztem idegesen. Egy ideig hallgatott és ez kezdett idegesíteni. - Kerdeztem valamit. - kiáltottam rá.
- Sajnálom fenség, de a király és a herceg is életüket vesztette. - mondta sajnálkozva.
- Az nem lehet. - éreztem ahogy az arcom sápadt lett. A szívem darabokra tört. Nem éreztem semmi mást csak az ürességet és a fájdalmat semmi mást. Elkezdtem szédülni ézért a falba kapaszkodtam nehogy elessek. Páran segíteni akartak de ellöktem őket. Nem kell a segítségük. Elkezdtem fel sétálni a hosszú lépcsőn majd ki a rejtek helyről és onnan futottam a trónterembe. A többiek meg futottak utánam közben kiabálva hogy ,, fenség kérem álljon meg,, és még hasonlók. Amint beértem nem készültem fel a látottakra. Mindenhol törmelék, szilán darabok és emberek holt teste. Lassan elkezdtem sétálni kifelé közben könnyeimnek utat engedtem. A kinti körülmény szörnyű volt sokkal szörnyűbb mint ami bennt volt. Sok sérül és halott ember.
- Fenség. megszeretné őket nézni? - kérdezte a parancsnok. Csak bolintottam, többre nem voltam hajlandó. Bevezettek a királyi kriptába ahol ott feküdt egy hordáron Ed és Lukas. Amint megláttam őket a földre rogytam melléjük. És csak néztem élettelen testüket, a fehér arcukat, a szemüket amik már nem fognak csillogni többet, az ajkukat ami már nem fog többé beszélni, a kezüket amik nem fogják meg enyémet soha többet. A szívüket ami már nem fog dobogni többé. Megérintettem utoljára mind krttőjük kezét. Közelebb hajoltam Lukashoz és homlokon csókoltam, majd amikor elhajoltam láttam amikor a könnyeim végig folynak az arsán. Odamentem Edhez és megtettem ugyan ezt a mozdulatot majd az ajkaira egy csokot leheltem ami most hideg volt. Csak térdeltem ott csukott szemmel és egyszer csak egy kis testet éreztem az ölemben, kinyitottam a szemem és Sophie volt az.
- Mami, miért mentek el? - kérdezte majd megfogta a kezem.
- Nem tudom, nem tudom kincsem. - suttogtam megszorítva kis kezét, majd a hajába pusziltam.
Még egy darabig ültünk ott majd egy őr szolt hogy ideje mennünk. Kint nagyjából felvolt már takarítva, de legalább a testek nem voltak ott. A trónteremben már tisztaság volt a javítani valóket meg majd holnap befejezik meg a többit. Felértünk a szobákhoz Sophiet elvitték fürdeni és én is. Nem terveztem sokáig ülni a meleg vízben csak gyorsan lemostam a mocskot magamról és kiszálltam felvettem a ruhámat és bebujtam az ágyba és csak hallgatam a csöndet az éjszaka zaját a tücskök zenéjét és egyéb allatokét. Nem tellt el ugy körülbelül 15 perc de nyílt az ajtó, Sophie jött be. Kicsit furcsáltam hogy itt van hisz nem szokott átjönni este. De amint megláttam könnyben csillókó szemét azonnak odamntem hozzá. Kicsi még ehez az egészhez. Csak ültünk ott a padlón és sírdogállt, rájöttem hogy az utobbi napokban elhanyagoltam és ez nagyon fájt szeretném ezt jóvá tenni. Felemeltem a fejét és mélyen szemébe néztem.
- Mindent meg fogok tenni érted. - mondtam neki és törölgettem le a könnyeit arcáról.
Majd felemeltem és beraktam az ágyba, gondosan betakartam és kinyitottam egy ajtót hogy jöjjön be egy friss levegő. Utána én is bebújtam mellé és szorosan a karjaimban aludt el. Megannyi gondolatok menntek végig a fejemben. Hogy miért tette ezt Alexander? vagy Hogyan jutott egyálltalán be? hogyan történhetett ez egyáltalán meg. Holnap mindenképp beszélnem kell a parancsnokkal. Előj ött megannyi emlék amiket együtt töltöttünk. A sok nevetés, bánat szomorúság és megannyi érzelmet mindig együtt oldottuk meg. Az emléek hatására egy könnycsepp folyt végig arcomon. A gondolatomból egy ajtókopogás zavart meg.
- Fenség....oh látom hogy itt van azt hittem hogy eltünt. - magyarázkodott Ella.
- Semmi baj itt van, mindenki megnyugodhat. - mondtam neki.
- Rendben, jóejszakát fenség. - hajolt meg majd el is távozott.
Azt hiszem hogy mostantól kezdetét veszi egy új élet.új királyság és egy új család csak mi ketten Sopheval. 

2. rész

Elisabeth szemszöge:

A reggeli után a gyerekek elvonultak tanulni én meg mentem megnézni hogy hogy állnak az előkészületekkel. Előszőr kint néztem körül hogy minden a helyén van-e. A kert csodásan fel lett díszítve a rengeteg fény még pompázatossá foglya tenni a kastélyt. Közben akik ott dolgoztak mind kedvesek voltak mosolyogtak. Amint megbizonyosodtam h minden rendben megy bementem a trónterembe. A csillárokkal pont akkor végeztek amint beléptem oda. Gyonyörű látványt nyújtott a gyertyák álltal bevilágított terem. A korlátoknál virágok voltak ami még pompázatossá tette az egészet. Amint körbejártam a helyhíneket megkerestem a fiamat. Amikor elértem a lakrészére nem találtam odabent merestem mindenhol de nem találtam. Ezért kirohantam az épületből megrémítve mindenkit de egy ,,semmi gondal" lezártam az ügyet. Csak egy selytésem lehetett hogy holvan. A folyónál. Ahogy közelebb értem hangokat hallottam, nagyon remélem hogy Lukas lesz az. A selytésem beigazódott és ő volt az, de nem egyedűl volt. Amint megláttam kivel van ott a lélegzetem elállt. Egyszerre voltam boldog és kissé dühös is. Dühös csak azért voltam mert ezt eltitolta előlem. A kép amit láttam hogy Anneval van és csókolóztak és szerlmesen bújtak egymás karjaiba. Ez a kis jelenet egyből elűzte a kis dühömet mert olyan volt mint ha magamat láttam volna és Eduardot. Elkezdtem feléjük sétálni, de amint meghallották hogy jön valaki szétrebentek és elállt a lélegzetük.
- Ti meg mitcsináltok itt: - vontam kérdőre őket, de belűl mosolyogtam.
- Anyám, mi csak beszélgettünk. - rémületet véltem felfedezni a hangjában. De egy legyintéssel elcsitítottam.
- Fenség, had magyarázzam meg! - kérlelt remegő hangal Anne. A könnycsepjei elkezdtek végig folyni az arcán.
- Nem kell semmit megmagyaráznotok, értem én hogy mifolyik itt. - mondtam egy halvány mosollyal az arcomon. És közelebb mentem hozzájuk.
- Fenség, bocsásson meg! - kérlelt.
-Anne kedvesem nincs miért félnetek én már az elején tuttam hogy van valami közös bennetek. - simítottam végig az arcán.
- Akkor támogatsz minket és eltöröljük az eljegyzési bált? - reményteli hangon szolt hozzám és átölelte kedvesét.
- Sajnálom Lukas, de ezt nem tehetem követnünk kell a hagyományainkat. - széztem rá szomorúan.
- De hisz most mondtad hogy támogatsz minket akkor nem értelek. - zavarodott volt és kezdett mérges lenni.
- Erről apádat kell meggyőzd abban ne reménykedj hogy áldásodat adja rátok. - mondtam neki.
- Ez nem igazság, mért kell a hagyományokat ennyire tisztelni és mért kell kényszer házasságot kötni, mért nem lehet szerelemből házasodni úgy ahogy ti annak idején? - kérdezte kiabálva.
- Azért mert Anne nem nemes. - nem akartam ezt mondani de tudja hogy igazam van még ha szívből szereti is. - Sajnálom Anne de nem házasodhattok össze addig ameddig a király bele nem egyezik.
- Rendben. - hangja alig hallható volt. De muszály bekeményítenem.
- Lukas menyj vissza és készülj el én addig Anneval leszek. - hangom parancsolo, de muszály.
Lukas bucsút vesz kedvesétől talán utoljára. Muszály beszélni Eduardal erről ez igy nem mehet tovabb hisz mégis csak a gyermekem akinek a boldogsága a legfontosabb nekem. Lukas felpattant a lóra majd elvágtatott.
- Anne ugye tudod hogy nem lehettek együtt? - kérdem.
- Igen, fenség. - hangja alig hallható néha meg remeg. Ezért oda megyek hozza és ölelő karjaimba vonom.
- Annyira sajnálom Anne, de minden tőlem telhetőt megteszek az érdeketekben. - és egy bitzató mosolyt eresztek meg felé.
- A király nem fog bele egyezni igaz? - kérdi és ram emeli különös zöld szemeit ami most könnyben úszik. Egy aprót bólintottam. A szívem szakad meg mert Annet ugy szertem mint ha a lányom lenne.
- Tudod a mostani énetek hasonlít egy kiályi párra. - mosolyogva mondom miközben a vizet pásztázom.
- Kire? - hangja kíváncsi és egyben bátortalan.
- Ránk. - nézek rá.
- Ezt hogy érti asszonyom?- kérdi
- Úgy hogy a mi szüleink is ellenezték a házasságot.- meredtem el a távolba.
- De maga nemesi rangu volt akkor miéert ellenezték? - kiváncsiság ülki rajta és egyben izgatottság.
- Azért mert a családunk ellenségek voltak és nem díjazták az együttlétünket, de egy idő után a család ujra békét talált egymás között és mi összeházasodhattunk. - emlékezem vissza mosolyogva. - De ez egy hosszú történet. Most pedig menjunk vissza és segíts ruhár választani. - felállok és ugy nézek rá mosolyogva.
- Ténleg? - izgatott lett.
- Igen menj, szaladj és mond a szolgáloknak hogy késítsék elő őket. - mosolyogva figyelem ahogy szalad is a kastély felé.
Lassan elindultam vissza közben gondolkodok hogy mit is mondhatnék Eduardnak. De semmire nem jutottam. Amint elértem a kapuig az őrök már fel is álltak ugy tűnik minden készen áll. Ahogy haladtam végig a vörös szőnyegen előjött egy emlék még gyerekkoromból. Amikor az első bálomra vitek. Amint beérek megint különös érzés fogott el. És ezek az érzések nem csalnak. Inkabb nem törődtem vele és elindultam a terembe ahol mindig ott probálom fel őket. Amint beérek szembetalálom magam a kislányommal és 5 meseszép ruhával. Sophie azzonnal iderohan és  karjaimba vonom.
- Szervusz kincsem, izgatott vagy már. - nagy mosolyal az arcomon kérdezem meg tőle.
- Igen anyám már nagyon várom az estét is. - meséli csillogó szemekkel. Elengedtem Sophiet és szemügyre vettem az 5 darab ruhat.
Az első egy fehér és arany mintával volt diszítve és pánt nélküli. A második egy meseszép halványkék ruha volt amit virágok diszítettek. A harmadik egy lélegzet elállíto ruha volt terebélyes volt, fehér alapon kék minta volt egészen a felső részig. A negyedig volt kissé vissza fogottabb volt egyszerű anyaga volt meseszép kék színű és a felsőrészét csipkeréteg borította és ez kis méretben is volt de Sophie kérése az volt hogy ne egyruhában legyünk. És az utolsó volt talan a legszebb mindközölüg rengeteg anyag volt benne a legszebb ruha amit valaha láttam. Gyönyörű kék színe volt. A pánt része a vállon feküdt és rajta pillangó féle díszítés. De a legjobb a harmadig ruha volt a tökéletes. Anne szerint is Sophie szerint is. Sophie ruhája a negyedik volt amiből kissebb változat is volt. Annenak egy különleges ruhát adok ami még az enyém volt. Egy mese szép rózsaszínű ruha.
Remélem tetszeni fog neki, de biztosan tetszeni fog és mesésen fog állni neki. És majd egy szép fejdíszt is fog kapni. Mivel lassan elkezdődik a bál el kell készülni-e. ezért utána küldtem pár szolgát hogy készítsék el. Addig én leültem és vártam hogy készlegyen a hajam majd végül jöhet a korona.
Annenak a fejdíszt magam fogom átadni majd amikor készen lesz. Amint rámkerült a korona megcsodálhattam h milyen gyönyörű vagyok. Ismét elfogott az a furcsa érzés, remélem minden rendben fog menni és nem lesz semmi gond. A gondolatoból az ajtó nyikorgása törte meg. Oda kaptam a fejem és megláttam Eduardot. Mint mindig most is jóképüen nézett ki.
- Meseszépvagy. - mondta csillogó szemekkel. És közben közelebb lépett, majd végig simított a karomon.
- Köszönöm, de azért te sem panaszkodhatsz. - mondom neki mosolyogva mikozben a szemébe nézek, és lopok tőle egy apró csokot. - Van egy kis elintézni valom, várjatok meg.
És azzal el is indultam Annehoz. A szolgálo megmutattam hogy hol talaálom, amint megékeztem a szobához bekopogtam.
- Szabad. - jott tompán  a hang. Amikor beértem a lélegztem elakadt. Meseszépen festett a ruhában.
- Fenseg. - hajolt meg. - Nagyon hálás vagyok önnek amiért oda adta a ruháját ez gyönyörű.
- Igazán nincs mit, de valami hiányzik még. - és elővettem a fejdíszt, majd leültettem és felhelyeztem.
- Felség mivel érdemeltem ki ezt? - könnyesedett be a szeme.
- Azzal hogy boldoggá tetted a fiamat. - mosolygokrá. - Lent találkozunk.
Ezzel ki is léptem a szobából. Elindultam a lépcső felé ahol már vártak rám.
- Indulhatunk? - kérdi Eduard mosolyogva.
- Igen. -nézek szemeibe mosolyogva.

1. ruha

2. ruha

3. ruha

4. ruha

5. ruha

Anne ruhája

Elisabeth koronája

Anne tiarája

1. rész

Elisabeth szemszöge:

Reggel a madarak csicsergésére ébredtem úgy mint máskor. A szememet kinyitottam és az ablakkal talaltam szembe magam ahol megcsodálhattam az őszi tájat. Mindig is imádtam az őszt, lenyűgöznek a színei amiben pompázik a természet. Elfordítottam a fejem ahol még igaz álmát aludta a férjem. Végig pásztáztam az arcvonalát, szeme néha megrebbent piros telt ajkai kissé szét voltak nyilva. Reggel akárhányszor ránézek mindig eszembejut a megismerkedésünk napja. A mai napig mosolyogva emlékezem vissza.

" A mai nap is a szokásos tehendömmel indult. A lovaglással. Kislánykorom óta imádok lovagolni, főleg a természetben. Amíg visszaemlékeztem arra az időszakra amikor a szüleim mosolyogva nézték ahogy megülöm először a lovamat valami különös érzés fogott el. Úgy érzem ez a mai nap különleges lesz. Amint felszálltam a lovamra már vágtattam is a közeli folyóhoz. Miközben vágtattam csodáltam a terészetet a tavasz színeit és a tájat. Ezt anyámtól örökölhettem mert ő is nagyon szerettt a természetben lenni. A derengésemből a folyó zúgása zökkentett ki. Lassítottam majd a kedvenc fámnál le is szálltam. Nem messze észrevettem egy lovat, közelebb mentem és rájöttem hogy nem vagyok egyedül. Észre vettem egy kupac ruhát a földön és rájöttem h egy férfi van valahol a közelben. Közelebb mentem a lóhoz és megsimogattam majd egy nem várt hang szólalt meg mölülem.

- Segíthetek valamiben? - kérdezi egy mély férfi hang. Én azonnal megfordulok és szembe találom magam egy férfival pontosabban egy meztelen férfival. Haja a víztől le van simulva, tincseiből csöpög a viz. Szürkés kék szeme ragyok, szemöldöke felvan húzva, dús piros ajkai szét vannak nyílva, széles váll, kidolgozott has, formás lábak és a borostálya még férfiasabbá teszi őt.

Közelebb jön, majd felveszí a ruháít. Én meg pironkódva fordúlok el amig felveszí a ruháit. Amint készem van a kezét a vállamra helyezi és szembefordít magával és megkérdezi ujra.

- Segíthetek valamiben hölgyem? - kérdezi.

- Én csak erre szoktam lovagolni és megláttam a lovát.- mondtam zavarodottan.

- Ne legyen zavarban kisasszony. - mondja egy mosoly kíséretével.

- Bocsásson meg ha megzavartam magát úram. - mondtam egy kicsit feloldódva de még mindig zavarban voltam.

- Ugyan, szólitcson csak Eduardnak. -mondta mosolyogva. -Egyébként nem zavart meg semmiben kisasszony.

- Kérem szólítson csak Elisabethnek. - néztem szemeibe mosolyogva ami most meg szebben csillogott. "

Emlékezésemből egy mocorgás rántott vissza. Odakaptam a fejem, de csak a másikoldalra fordúlt. Lassan kiszáltam az ágyból. Felvettem a köntösöm majd az erkélyre léptem. Amint kiértem megcsapott az ősz hideg reggeli levegője. Ahogy a nap jött fel becsuktam a szemem és élveztem ahogy a sugarak simogatják a bőrömet. Az élvezetből egy ölelő kar rántott vissza kicsit megugrottam és kirázott ahogy a nyakamba hintett egy csókot.

- Jóreggelt szerelmem. - mormolta a nyakamba. Megfordultam karjaiban és belenéztem a gyönyörű szemébe amit oly rég ota szeretek. Akár hányszor csak belenézek mindig elveszek benne.
- Jóreggelt neked is.- mondom mosolyogva és egy apró csokot lehelek puha ajkaira.
- Mi ez jókedv kedvesem? - kérdi mosolyogva.
- Egyszerűen jol ébredtem és már várom az estét is. - mondom miközben befelé indultam.
- Áh az este reméljük sikeres lesz. - mondja egy sokat jelentő mosolyal.
- Én még korainak tartom ezt az egészet hisz még fiatal, de be kell tartanom a hagyományokat. - sohalytva ülök le az ágy szélére.
- Ne aggodj kedvesem minden nagyszerű lesz, biztos akadni fog egy lány aki kedveli majd. - mondja mosolyogva. És ezzel elhagyja a lakrészünket. Nem tartom jó ötletnek hogy most vegyen egy lányt el hisz még oly fiatal. De tisztelnem kell a hagyományokat. Az ajtó kopogása zökkentett ki.
- Fenség meghoztam a ruháját. - mondja Anne a szolgáló lány. Anne nagyon aranyos és fiatal még. Körülbelül annyi idős lehet mint a fiam.
- Gyere csak be. - mondom mosolyogva. Amint meglátom kezében a ruhát eláll a lélegzetem. Egy egyszerű ruha, de mégis nagyon szép.
- Ez egyszerűen gyönyörű ez a ruha. - mondom mosolyogva és végig simítok a ruha anyagán. Beléptem a paraván mögé és elkezdtem levetkőzni. Közben Annet kérdezgettem.
- Jól vagy Anne, olyan csendes vagy nem ezt szoktam meg. - lépek ki a paraván mögül és nézek a leányra aki csak a földet pásztázza.
- Én csak ma tudtam meg valamit amit már rég megkellett volna tudnom. - halkan mondja mint ha attól félne hogy bárki is meghallja.
- Micsodát, ugye tudod h nekem bármit elmondhatsz?! - mondom miközben a karját végig simítom majd felemelem az állánál fogva a fejét és ekkor könnyeket fedezek fel a szemében.
- Félek elmondani félek hogy fenséged megharagszik. - és egy könnycsepp folyik végig hófehér bőrén. Egy kicsit kellett gondolkozzak h rájöjjek hogy mi is a baja.
- A fiam? - kérdezem halkan és letöröltem a könnycseppjeit. És bólint egy aprót.
Régóta figyelem őket és rájottem az idők során hogy különleges kapcsolat van köztük. Szinte együtt nöttek fel. Anne olyan mint ha a lányom lenne, gyermekemként szeretem, de sajnos ezellen nem tudok mit tenni.
- Annyira sajnálom Anne, de nem tudok mit tenni. - közben magamhoz húzom a lányt és csititgatom.
A szívem szakad meg mert nem lehetnek együtt. Én pont ilyen lányt akarok a fiam mellé amilyen Anne.
-Tudom, na de menyjünk a reggeli tálalva van már. - húzódik el és egy mosolyt ereszt meg.
A kis asztalhoz megyek és felkontyozza a hajam és beletűz egy fejdíszt. Amint készlettem kinyitja elöttem a nagy fa ajtót és kilépek a hosszú folyosóra. Ahogy mentem elfogott egy furcsa érzés. Nem foglalkoztam vele hisz azon voltam hogy ez a nap tökéletes legyen. Elérkeztem a hosszú lépcsőhöz amin megannyi emlék van. Egy halvány mosoly futott végig az arcomon, de amint leértem a tronterembe egyből eltünt. Túl nagy volt a csend nem volt nyüzsgés olyan mint ha elnyelte volna a föld őket. Ahogy mentem az étkező felé csak a cipőm kopogását és a ruhám susogását lehetett hallani. Amint beértem megnyugodtam ugyan is csendben ettek. De csak a két gyermek. Amint beértem felkapták a fejüket.
- Joreggelt. - mondtam egy mosoly kíséretében. - Apátok holvan és hol vannak a többiek? - mondtam miközben leültem.
- Joreggelt anyánk. - mondták egyszerre.
- Szóval holvannak? - néztem rájuk kérdő tekintettel.
- Mindenki a bált intézi. - mondta Lukas.
- Értem, rendben és jól aludtatok? - emeltem fel a tekintetemet és legelőszőr lányomra néztem.
- Igen anyam szépeket is állmodtam. - mondta lelkesen csillógó szemekkel.
- És mit álmodtál? - mosolygok rá.
- Azt hogy egy mezőn vagyunk és piknikeztünk. - meséli boldogan.
- Ennek örülök. - egy mosoly kíséretében mondom
- Lukas veled majd beszélnem kell. - mondom komolyan.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezi.
- Ezt majd négyszemközt megbeszéljük. - mondtam neki.

A kastély

A kastélyt a 19. században építették. A kastélyt eredetileg „Új hohenschwangaui kastélynak” hívták, egészen a király haláláig; ezután az új neve: Neuschwanstein,Lohengrin, a Hattyú-lovag kastélya lett. A különféle építészeti stílusokat ötvöző várkastély fő kapujához meredek, szűk út vezet, a külső falak tornyaiba csigalépcsőkön lehet feljutni. A kastély egy kapuházból, egy, az előkelő hölgyek részére épített lakórészből, a király lakhelyéből, egy négyzet alapú toronyból, és a nyugati végén két toronnyal szegélyezett Palasból, vagyis a fellegvárból áll. A látvány kifejezetten teátrális, mind kívül, mind belül. A berendezés és dekoráció román, mór, gótikus, bizánci és barokk jegyeket hordoz magán. A király hatása mindenhol érezhető, maga is lelkesen részt vett a tervezésben és a díszítésben.    Az egyik legpompázatosabb helyiség a gótikus stílusú királyi hálóterem: a nagyszerű freskókkal, festményekkel, mozaikokkal, faragványokkal díszített szobán mesteremberek és művészek tucatjai dolgoztak, csak az ágy elkészítése két  évig tartott. Mindazonáltal sok belső szoba díszítetlen maradt, az ötemeletes palotában 360 szoba található.

Lukas szobálya

Eduard és Elisabeth szobálya

Trónterem

Sophie szobálya

A kastély

Szereplők

Eduard Riedel

Elisabeth Riedel (Collman)

Lukas Riedel: 16

Sophie Riedel: 14éves     (17 éves) 3. évvel késöbb.

Anne Wood: 16

William Dover: 17