Elisabeth szemszöge:
Felharsogtak a trombiták az ajtó mögűl hogy megérkezett a királyi család, a kapuk kinyíltak és kisétáltunk az erkélyre, lent az emberek elcsendesűltek és várták hogy lemenjünk a hosszú lépcsőn. Szorosan kapaszkodtam férjem karjába mert féltem hogy elesek. Amint leértümk szétvált a tömeg és mindenki meghajolt amíg elmentünk elöttük, elértük a trónhelyünket, helyet foglaltunk és kezdetét vette a mulatság. Már mindenki itt volt kivéve egy valakit. Anne hiányzott már csak. De amint kimondtam a lánynak a nevét gondolatban, már be is sétált a terembe. Az emberek elhalkultak és mindenki ámulattal nézte a gyönyörű leányt. Anne megkezdet az első lépéseket majd a felénél megállt és meghajolt elöttünk, bólintottunk köszönés képp és a fiam kilépett a tömegből. Ámulattal nézte a lányt hogy milyen gyönyörű. Szokás szerint a herceg nyitja meg a bált és kell választania egy lányt, és én már tudtam hogy őt fogja választani. Ha tehetném Annet választanám neki de nem lehet.
Oda ért Annehoz és felkérte a táncra, oldalra néztem és néztem Ed arcát és csodák csodájára mosolygott pedig tudta hogy Anne az, de a nagyhercegnek nem tetszett és szóvá is tette ezt de nem nagyon törődött vele csak nézte hogy a két fiatal egymással szembe áll és mosolyognak. Felcsendűltek a hangszerek és kezdetét vette a táncnak. Én felálltam és a korláthoz mentem és onnan figyeltem a két fiatalt mosolyogva. Észre vettem hogy odakint tombol a vihar, de senki nem foglalkozott vele, mindenki a fiatal párt nézte. A zene elhallgatott és végelett a táncnak is az emberek tapsoltak és mosolyogtak, Ed odajött mellém.
- Szabad egy táncra kedvesem? - kérdezte és már húott is lefelé a lépcsőn.
- Igen, szabad. - néztem szemébe.
Ahogy leértünk mindenki meghajolt és a terem közepére vitt. Közelebb jött mélyen a szemébe néztem, majd magához húzott. A zene felcsendűlt és kezdetét vettük a táncnak. Ahogy táncoltunk csak mi ketten voltunk elfeledtük minden gondjainkat a körülöttünk levő embereket és csak mi ketten voltunk. A csodás pillanatot egy hatalmas menydörgés zavarta meg, páran megijedtek, ezért a zene is leállt. Valami készül oda kinnt. Egyszercsak egy őr ront be hogy megtámadtak minket. A nagy tömeg elkezdett pánikolni. Gyorsan megkerestem Edet.
- Vidd a gyerekeket biztos helyre. - mondta idegesen mélyen belenézve a szemembe.
- Nem akarlak itthagyni. - folytak végig a könnyeim az arcomon.
- Nem lesz semmi baj csak vidd a gyerekeket, ígérem vissza térek.
- Ígéred? - néztem fáyolos tekintettel szemébe.
- Ígérem. - ígérte meg.
- Szeretlek. - sírtam el magam.
-Én is szeretlek, menekülj és vissza se nézz. - mondta - Menj.- kiáltotta.
Amindt rámkiabált futottam is a gyerekekért, de nem találtam őket kezdtem nagyon félni, de egyszer csak meghallottam egy gyerek sírást azzonnal a nyomába eredtem. Egyre közelebb értem és megláttam Sophet aki egy sarokban sírt. Amint meglátott elkezdett sebesen futni felém.
- Minden rendben kincsem? - szoros ölelésemben kicsit megnyugodott.
- Azt mondták mindenkit megfognak ölni. - mormolta a nyakamba.
- Kicsoda? Ki mondta ezt neked? - néztem szemeibe.
- Alexander. - mondta.
Amint meghallottam ezt a nevet a futásnak eredtem a titkos helyre ahol biztos nem talál meg senki. Amint oda értem megfogtam a könyvet és kihúztam kinyílt az ajtó és lementünk a lépcsőn. Mikor benyitottam láttam hogy a szakács a szobaláynok pár inas és sok mindenki itt van.
- Uristen fenség jól vannak. - kérdezte Martha az egyik szakácsunk.
- Igen jól, de ameddig nincs itt a férjem és a fiam nem leszek nyugodt. - mondtam idegesen.
Mindenki idegesen fel alá járkált hogy végre történjen valami, de hiába semmi nem történt. eltelt legalább 2 óra. Kintről lépteket hallottunk majd az ajtó kinyílt és a parancsnok lépett be.
- Fenség.- hajolt meg.
- Van valami hír? - kérdeztem idegesen. Egy ideig hallgatott és ez kezdett idegesíteni. - Kerdeztem valamit. - kiáltottam rá.
- Sajnálom fenség, de a király és a herceg is életüket vesztette. - mondta sajnálkozva.
- Az nem lehet. - éreztem ahogy az arcom sápadt lett. A szívem darabokra tört. Nem éreztem semmi mást csak az ürességet és a fájdalmat semmi mást. Elkezdtem szédülni ézért a falba kapaszkodtam nehogy elessek. Páran segíteni akartak de ellöktem őket. Nem kell a segítségük. Elkezdtem fel sétálni a hosszú lépcsőn majd ki a rejtek helyről és onnan futottam a trónterembe. A többiek meg futottak utánam közben kiabálva hogy ,, fenség kérem álljon meg,, és még hasonlók. Amint beértem nem készültem fel a látottakra. Mindenhol törmelék, szilán darabok és emberek holt teste. Lassan elkezdtem sétálni kifelé közben könnyeimnek utat engedtem. A kinti körülmény szörnyű volt sokkal szörnyűbb mint ami bennt volt. Sok sérül és halott ember.
- Fenség. megszeretné őket nézni? - kérdezte a parancsnok. Csak bolintottam, többre nem voltam hajlandó. Bevezettek a királyi kriptába ahol ott feküdt egy hordáron Ed és Lukas. Amint megláttam őket a földre rogytam melléjük. És csak néztem élettelen testüket, a fehér arcukat, a szemüket amik már nem fognak csillogni többet, az ajkukat ami már nem fog többé beszélni, a kezüket amik nem fogják meg enyémet soha többet. A szívüket ami már nem fog dobogni többé. Megérintettem utoljára mind krttőjük kezét. Közelebb hajoltam Lukashoz és homlokon csókoltam, majd amikor elhajoltam láttam amikor a könnyeim végig folynak az arsán. Odamentem Edhez és megtettem ugyan ezt a mozdulatot majd az ajkaira egy csokot leheltem ami most hideg volt. Csak térdeltem ott csukott szemmel és egyszer csak egy kis testet éreztem az ölemben, kinyitottam a szemem és Sophie volt az.
- Mami, miért mentek el? - kérdezte majd megfogta a kezem.
- Nem tudom, nem tudom kincsem. - suttogtam megszorítva kis kezét, majd a hajába pusziltam.
Még egy darabig ültünk ott majd egy őr szolt hogy ideje mennünk. Kint nagyjából felvolt már takarítva, de legalább a testek nem voltak ott. A trónteremben már tisztaság volt a javítani valóket meg majd holnap befejezik meg a többit. Felértünk a szobákhoz Sophiet elvitték fürdeni és én is. Nem terveztem sokáig ülni a meleg vízben csak gyorsan lemostam a mocskot magamról és kiszálltam felvettem a ruhámat és bebujtam az ágyba és csak hallgatam a csöndet az éjszaka zaját a tücskök zenéjét és egyéb allatokét. Nem tellt el ugy körülbelül 15 perc de nyílt az ajtó, Sophie jött be. Kicsit furcsáltam hogy itt van hisz nem szokott átjönni este. De amint megláttam könnyben csillókó szemét azonnak odamntem hozzá. Kicsi még ehez az egészhez. Csak ültünk ott a padlón és sírdogállt, rájöttem hogy az utobbi napokban elhanyagoltam és ez nagyon fájt szeretném ezt jóvá tenni. Felemeltem a fejét és mélyen szemébe néztem.
- Mindent meg fogok tenni érted. - mondtam neki és törölgettem le a könnyeit arcáról.
Majd felemeltem és beraktam az ágyba, gondosan betakartam és kinyitottam egy ajtót hogy jöjjön be egy friss levegő. Utána én is bebújtam mellé és szorosan a karjaimban aludt el. Megannyi gondolatok menntek végig a fejemben. Hogy miért tette ezt Alexander? vagy Hogyan jutott egyálltalán be? hogyan történhetett ez egyáltalán meg. Holnap mindenképp beszélnem kell a parancsnokkal. Előj ött megannyi emlék amiket együtt töltöttünk. A sok nevetés, bánat szomorúság és megannyi érzelmet mindig együtt oldottuk meg. Az emléek hatására egy könnycsepp folyt végig arcomon. A gondolatomból egy ajtókopogás zavart meg.
- Fenség....oh látom hogy itt van azt hittem hogy eltünt. - magyarázkodott Ella.
- Semmi baj itt van, mindenki megnyugodhat. - mondtam neki.
- Rendben, jóejszakát fenség. - hajolt meg majd el is távozott.
Azt hiszem hogy mostantól kezdetét veszi egy új élet.új királyság és egy új család csak mi ketten Sopheval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése